Valahogy nincs kedvem megérkezni,

ha nem hozzád érkezem.

Valahogy nincs kedvem felébredni, 

ha nem nézhet szemedbe szemem.

És nevetni se jó,

Ha nem hallom a kacajod,

És mikor kávét iszom reggelente 

Hiányzik a mosolyod.

Ha kiülnénk az erkélyre

Az öledbe tenném a lábam.

Nyújtanám a törölközőt,

Ha itt zuhanyoznál nálam.

És felébresztenél éjjel,

Hogy megmondd mennyire szeretsz,

És én lennék a nagykifli

Mikor újra elszenderedsz.

Gyere közelebb, hadd öleljelek!

És egy hajóban ülnénk,

Még ha vízesés is közeleg.

Tudnánk, hogy partot érünk,

A helyzet bármilyen meleg.

Titkokat mondanánk egymásnak,

A bánki tónáll

Dideregve hozzádbújnék,

S te csak annyit szólnál:

Valahogy nincs kedvem megérkezni,

ha nem hozzád érkezem.

Valahogy nincs kedvem felébredni, 

ha nem nézhet szemedbe szemem.

Az idióta poénjaid

a fülembe még csengenek.

Nincsenek olyan viccek,

Amik ennél jobban tetszenek.

Jó lenne egy hely,
ahol együtt lehetnénk!
Együtt mosnánk lábat,
ihatnánk ehetnénk!

Jó lenne egy ágy,
ahol együtt alhatnánk!
Zsiráfokról és cethalakról
Együtt álmodnánk, és

mindig fognám a kezed,
hogy el ne veszítselek újra, és folyton mosolyognánk,
mert a mosoly a szeretet húrja.

És jó lenne egy olyan hely,
ahol a fűbe fekhetnénk,
nézve, hogy a levelek fölött
griffmadár köröz épp!

És amikor elég volt,
a heverészésből,
a szárnyainkat kitárnánk
és repülnénk érzésből, és

mindig fognám a kezed…

S jó lenne egy nagy kabát amit
együtt hordhatnánk!
Az orrunk összeérne,
mikor begombolnánk.

És akkor sok-sok fontos dolgot
megvitatnánk,
mindenen ami olyan ciki,
együtt kacagnánk.

És jó lenne egy olyan hely,
ahol együtt táncolnánk!
Rálépnék a lábadra,
vagy épp összeolvadnánk!

Lenne még egy nagy hegyünk,
Amit együtt megmásznánk,
s lekiáltanánk a világnak:
Idenézzetek ránk! És

mindig fognám a kezed…

(Pitypang)

Felkelek reggel és várom már, hogy
megérkezzél hozzám, kedves.
Ablakot nyitok, friss levegő
áramlik be, felébreszt, és

készítem a szívemet,
hogy találkozni fog veled,
kihímezem a napsugarat,
szőnyeget terít neked.

Szalmabálák illatában,
aranysárga kacagásban,
kakukkfűvel, lóherével,
könnyű nyári lebegéssel,

szűk folyosón, félhomályban,
megkapaszkodva egymásban,
fellegekben, lenn a mélyben,
ketten úszunk a mindenségben.

Szürcsölöm a kávémat, a
délutánit már veled iszom.
ülünk kint a teraszon, s a
lábunk pihen az asztalon.

Forrón süt a nap reánk s mi
egyre jobban hevülünk,
a madarak felröppennek és
összenevetünk.

Szalmabálák illatában…

(Pitypang)

Ma jó volna kicsit messze menni
– nem örökre, elég egy kiskabát -,
csak pár üres órát zsebre tenni,
s úgy futni járatlan utakon át.

Elveszni, mint kit nem is keresnek,
csak áttűnni titkon, mint őszbe a nyár.
Csuklómon – tik-tak – vernek a percek,
indulnom kéne, mert valami vár.

Ma közel a távol, megérintem,
s lábamhoz ülnek sosem járt helyek,
egyikük máris fogja a kezem,
lehet, egy pár napra vele megyek.

Hívnak a messzik, a holnemvoltak,
ma zavar a máskor jól eső csönd,
még ma jöjjön el hozzám a holnap,
kicsi és szűkös most nekem a Föld.

Ma olyan, mintha nagy vihar jönne,
vajúdó ég alatt rohan a szél.
Kitárt karokkal állok elébe,
vigyen el messze – ha hazakísér.

(Sárhelyi Erika)

Ha utoljára ölelsz kedves, szoríts jól most magadhoz!
Két karodat fond derekam köré!
Ha utoljára ölelsz, kedves, ne siess most annyira!
E pillanatban légy csak az enyém!

Ha utoljára ülsz most kedves az asztalomhoz éhesen,
érezd a főztöm ízét!
Ha utoljára nézed magad szemem tükrében,
lásd meg annak minden színét!

Vártam, hogy elköszönni jössz,
két napja állandóan zuhog az eső.
Párás csönd van, a hajnal dereng,
holnaptól már nem fogod kezem.

Ha utoljára ülsz most kedves, az ágyam szélére,
nézd meg jól a képet amit látsz!
Ha utoljára gyűröd most a takaróm magad alá,
figyeld meg puha bársonyát!

Ha utoljára sétálunk az erdei utakon,
nézd meg arcom mosolyát!
S ha utoljára érinted szélfútta ajkaimat,
érezd bőröm illatát!

 Vártam, hogy elköszönni jössz…

(Pitypang)

Majd egyszer megírom, ami ma fáj,
most még görcsbe rándul tőle a toll.
Elmesélhetem, ha nagyon muszáj,
de jobb, ha ma láthatatlant játszol,

és úgy hallgatod konok csendemet,
csak így váll a vállhoz, észrevétlen.
Mikor a sok apró rossz eltemet,
magamat se könnyű elviselnem.

Te csak légy velem, de ne lássalak,
higgyem, hogy magam vagyok a Földön,
kerülj, mint haragot a szép szavak,
nekem ma a vers is néma börtön.

Ismersz. Holnapra, lehet, már nem bánt
mindaz, mi most még a lelkemen ül.
De most kérlek, kapcsold le a lámpát,
és csak úgy – legyünk. Ketten, egyedül.

(Sárhelyi Erika)

Rám kacsint Péter, mosolyog Árpi, Gábor és Zoltán utánam néz.
Széles vállak, szikár állak Veletek az élet már nem oly nehéz.

Csillog a szemem, ha szól a zene, dallama igéz – énekelem.
Húrok pengenek, hangok lengenek, simítanak kicsit lelkemen.

Pezsdül a vérem, ha forog a kerék, sztreccsnaci feszül fenekemen,
Illan a bánat, remegés fárad, futva, vagy biciklin könnyebb nekem.

Van még a kávézó, mi vigaszt nyújt, szél fújja hajam a főtéren,
Elvarázsol egy másik világba, merengek a nyáresti fényben.

A tánc is éltet, s mint édes vétket, csókot is álmodok és ölelést,
és hogy a reggel majd úgy talál egyszer, szemembe álmaim lovagja néz.

Este, ha végre hold jön az égre, ágyamba bújok: magam vagyok.
Nem gondolok másra, egy kis szobára, s oldozzanak fel a csillagok.

Csillog a szemem – ha szól a zene
Dallama igéz- énekelem
Húrok pengenek, hangok lengenek
Simítanak kicsit lelkemen.

Pezsdül a vérem…

És ha végre hold jön az égre, magam vagyok, de legalább szabad,
Könnyű álom, amire vágyom, reggel, ha ébredek, süssön a nap!

(Pitypang)

Érted megyek, mondta,
A ház előtt megállt.
Én kinéztem és ámultam csak!
Nagy szürke autóból
Piros virág jött felém.
És mögüle egy férfi lépett elém.
Gyere kedves elviszlek, oda, hol a szél se fúj,
Megóvlak minden rossztól!
Ha beülsz hozzám, szabad leszel, repülünk majd hét határon,
s megszabadítalak minden gondtól!

Éttermek, kávézók,
Száguldás, sok-sok csók,
Könnyű míg kétszázzal mész.
Párizs és Velence,
Budapest, Firenze,
A kanyarban előre nézz!

Gyere, csak egy út lesz,
És mikor majd vége
Kiszállhatsz és mondhatod: by-by.
Én megyek majd tovább,
És úgy gondolok rád,
Míg itt voltál vigyáztam rád!
S ha úgy akarod, elindulunk még egy útra, olyanra,
ahol eddig egyikünk se járt.
A tenger mossa lábunk, tele töltjük poharunk,
A te szíved is rég erre vár!

(Pitypang)

Leheveredtem nyíló pipacsok közé,
szememre jöttek a régi reggelek,
esőfoltos utak sara,
s rám borult a búzatáblák,
lila konkolyos fénylő nyara.
Hittem az ébredésben, hittem,
eljön a kéz, mely nem nehéz
pofonok ütése arcomon
és átsegít vad viharokon.
Köröttem röppentek szalmalángok,
űzött villámok, vad villanások,
vakító fények, vágy-remények,
velem futottak víg emlékek.
dobbantam tarka ébredéssel,
ölre mentem a feledéssel,
vizet mertem a vén korsóba,
szivárványt fűztem koszorúba.
Álmot loptam a fellegekből,
éledtem újra szerelemből.

(Nagy Teréz)

Megmondhatom-e ki vagyok?
Tudsz-e majd akkor is szeretni?
Konkolyból font ágyamon
álmot tudsz-e lelni?

Válladra veszel-e, ha fáradok,
ha ráncos lesz kezem?
Reszket-e tiéd értem s velem?

Ha szoknyám szakadt lesz,
… ingem száz tövistől tépett,
fogsz-e várni rám
és várhatlak-e téged?

Takarsz-e bársonnyal,
édes derűs perccel,
mindenórás boldogságból
megszülető kedvvel?

Áldasz-e mosollyal,
ha pőrére vetkőzöm?
Akarsz-e még engem,

szabad-e hagynom,
magamat meglelnem?

( Nagy Teréz)

Dióhéjon úsztatnálak patakban
Nézném ahogy ring a tested habokban
Kelő nappal szárítanám ruhádat
Imádkoznék tartson még a varázslat

Röptetnélek fecskék szárnyán magasra
Szívem tudja visszatérsz majd tavaszra
Visszatérsz majd a szívembe parázsnak
Imádkoznék: tartson még a varázslat

Nyári porban szalmaszálon lépdegélsz
Kenyérmorzsán harmatgyöngyön éldegélsz
Tenyeremet tartom föléd lakásnak
Imádkozok: tartson még a varázslat

Sárba dobhatsz, megtaposhatsz százszor is
Összetörhetsz, meggyötörhetsz, bánom is
Ezüst holddal felhők felett lebegnék
Ha egy percre óriásod lehetnék

(Gábor András)

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng a kéz.
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

(József Attila)

Lemegyek a városba, iszom egy puncsot,
Karácsony van, ez ilyenkor jó.
Veszek néhány csillagszórót, hogy szórják a titkot,
S találok ajándékot, neked valót.

Hull a hó és lassan térdig ér.
Kitárom karomat úgy várom én,,
Hogy az égből valami angyal száll alá,
S meglepetésként békét ígér.

Itt a tél, két napja hull a hó,
Hóember áll a körforgalomban,
Mosolya szíveket hódító,
Rám nézett s én visszamosolyogtam.

Olyan szép a reggel, ha tudom ma látlak
A latyakos hó is fényesebben csillog.
Forró teát iszogatva várlak,
A szomszéd macska az ablakból rám pislog.

Ez lesz majd az első karácsonyunk,
együtt gyújtjuk meg a negyedik gyertyát.
Egymás karjaiban mikor elalszunk,
Tudjuk majd, hogy örökre így lesz már.

(Pitypang)